Várni örömet maga is öröm.
Gotthold Ephraim Lessing

Boldogságemlékeztető

Összefoglaló

Web

Kapcsolat

Legújabb üzenetek

Stat:

Látogatók	: 342512
Jelenleg	: 1

Elmúlt 4 nap:

Látogatók

: 245

Boldogtalanságaink

Az első kérdés ami felvetődhet bennünk, hogy mégis mi az oka váratlan hangulatváltozásainknak? Esetleg, időszakosan ránk boruló boldogtalanságainknak? Meglehet, hogy régebben képesek voltunk folyamatosan jól érezni magunkat. Uram bocsánat, szerettük is az életet, netalán még lelkesedtünk is? Vajon a világ változott meg ennyire körülöttünk, vagy a világlátásunk? Szerintem, ez a rejtvény sokkal egyszerűbb, mint ahogy kinéz. Ugyanis feladványunk első felével nem kell sokat foglalkoznunk, mert ha mégis a világgal lenne baj, úgysem tehetünk sokat. Hiába is kérnénk a világot, hogy ezután mindig a szándékaink szerint működjön, vagy most már nyugodjon meg. (Későbbiekben természetesen nem kerüljük ki a világ hatását iránytűnkre: az időjárást, évszakokat, a rossz híreket és a csoporttudatot.) Remélem rendszeresen előfordulnak boldog, vagy gondtalan időszakaink is. Amikor viszont minden esetben külső világunk is teljesen rendben lévőnek tűnik. Ezekben a különlegesen örömteli időkben úgy érezzük minden lehetséges. Pontosan az ellentétét boldogtalanságunk félelmetes tehetetlen reménytelenségének. A két állapotunk között szakadék méretű szemléletváltozást tapasztalunk. Ez a távolság mély gödrünkből néha áthidalhatatlannak tűnhet számunkra. Gyermekkorunkban mégis természetes könnyedséggel, a gondolat sebességével váltottunk kedélyállapotaink között. Akár az elkeseredés állapotából örömbe. Ezért első kérdésünknél szerintem sokkal izgalmasabb miként szerezhetnénk vissza a teljes irányítást? Vagyis hogyan juthatunk el bármikor a "semmi sem jó és már nem is lesz sohasem" állapotától a "MINDEN A LEGNAGYOBB RENDBEN VAN"-ig. Esetleg oda-vissza?



Kellemetlenül mélyre hullámzó kedélyállapottal legtöbben felnőtt korban találkozunk először. Mégis azt hiszem, már gyermekként felfigyelünk, rácsodálkozunk bizonyos jelenségekre. Azóta évtizedeknek kellett eltelni, míg végül meg tudtam magamnak fogalmazni a következő kérdéseimet az életről: Fennmaradásunkat ősidők óta és a saját életünket is a legnagyobb kímélettel óvó természetes érzelmeink miként válhattak látszólag tomboló ellenségünkké? Újító, alkotó tenni akarásunk, lelkes változtatási vágyunk, hogyan válhatott => türelmetlenséggé, idegességgé, majd indulattá? Kíváncsiságunk, vagy örömteli próbálkozásaink, kísérletezgetéseink => erőlködéssé, kudarccá, majd reménytelenséggé? Megismerési és megtapasztalási vágyunk => birtoklássá, irigységgé, majd féltékenységgé? Életünk és kalandjaink szeretete => ragaszkodássá, szomorúsággá, majd depresszióvá? Az óvatosságunk => elkerüléssé, félelemmé, végül pánikká? Mind ezután segélykiáltásunk => idegességgé, haraggá, majd agresszióvá? Vagyis életszeretetünk miképpen torzult el pontosan az ellentétévé? => kóros félelemmé. Kristályosodott ki vegytisztán bennünk reménytelen szorongásként?



Vajon feltételezhetjük-e, hogy természetes érzelmeink rendellenesen elváltozott formáiban is az életenergiánk egyensúlyra és egészségre törekvése mutatkozik meg számunkra? A következő kijelentésemmel talán egy kicsit előre szaladok. Ezt nem csak lelkesedésem, vagy az érdeklődés felkeltése miatt teszem, hanem mert pontosan erre a felismerésre szeretném először emlékeztetni magunkat. Méghozzá, leginkább éppen akkor, amikor a legtávolabbra érezzük magunkat szándékainktól. Ki sem látunk bajainkból, vagy el sem tudjuk képzelni, hogy helyzetünkből bármi jó is kijöhetne. Esetleg teljesen bekerítve érezzük magunkat reménytelenségünkben. Ha hasonló félelmetes okokból kellene újra előrelapoznom emlékeztetőmben, akkor pontosan erre - a további fejezetekben részletezett - gyakorlati megközelítésre emlékeznék: Felhasználhatjuk jelen boldogtalanságunkat is életörömünk és hatékonyságunk visszaállítására! Sőt, ezt éppen boldogtalanságainkba merülve szerzett ismereteink segítségével tehetjük meg a legalaposabban. Ezért kezdjük a félelemmel - vagyis pontosan az ellentétes polaritással - boldogságemlékeztetőnket. Megvizsgáljuk miképpen fordíthatjuk pillanatnyi hátrányunkat előnyünkre, azáltal hogy felfedezzük félelmeink szerepét és hasznos oldalait.



Megpróbálunk ebből a szempontból egy sajátos rendszerszemléletet kialakítani félelmeink, szorongásaink csillapításáról, depressziónk elengedéséről. Ezek boldogtalanságunk orvosi elnevezései. Emlékeztetőnk igazi célja visszatalálni életörömünkhöz, ezért fogalmainkat a lehető legegyszerűbben definiáljuk. Vitathatatlanul sokkal előkelőbb és titokzatosabb olyan szakszerű neveken elviselnünk kínjainkat mint: "depresszió", "pánikroham", "agorafóbia", "szeparációs szorongás", esetleg "bipoláris tudatzavar". Van aki csak hallomásból ismeri e fogalmakat és nem köti hozzá semmilyen saját tapasztalatához. Mégis azt gondolom, felnőtt korunkra legtöbbünknél talán érintőleg elő fordult már valamelyik. Szerencsére sokaknak sikerül gyorsan eltekinteni nem kívánt gondolataiktól. Mielőtt túlzottan megragadnának a szomorúságban, félelemeikben, vagy éppen nevet keresgélnének nekik. Vagyunk néhányan olyanok, akik pedig valamiért alaposan és sokat foglalkozunk rossz érzéseinkkel. Néha túlzottan is mélyükre nézünk. Kérlek ne zárd ki annak a lehetőségét, hogy azért időztél el boldogtalan tapasztalataidnál, mert fontos dolgod van velük. Talán azért járatjuk folyton fájdalmainkon az elménket, mert meg akarjuk érteni tökéletesebb működésünkhöz?



Boldogtalanságunk, vagy rossz érzésünk nem feltétlenül káros jelenség. Természetes mennyiségben jól hasznosítható információ. Például a kisgyermek így közli magával, majd a szüleivel, hogy éhes. Mindenfajta érzékenységet, vagy fájdalmat felfoghatunk szervezetünk egyfajta jelzéseként, vagy segélykiáltásaként. Hogy elhanyagoltuk, vagy túlterheltük valamely részét, amely pillanatnyilag több figyelmet igényel magának. Érzéseink és érzelmeink azonban biológiai funkcióink optimális működtetésén túl is nagyon hasznosak. Hogy miképpen viszonyulunk valamihez, nem csak a gondolatok és cselekmények szintjén alakul ki, hanem érzelmeink szintjén is. Sőt talán ez a meghatározóbb. Pontosan emiatt, sokan felesleges okoskodásnak minősítenék, a boldogságunkat gondolkodással keresgélni. Szinte mindannyiunk képessége ez az alapvető érzelmi intelligencia, amelynek esetleges sérültsége, még szellemi képességeink alacsony szintjénél is ritkább és talán veszélyesebb hiányosság. Amikor valami félelmet kelt bennünk, inkább elkerüljük a dolgot. Mintha ilyenkor ösztönösen tudnánk, hogy ebből baj lesz. Ehelyett inkább olyasmibe kezdünk, amihez kedvünk van. Amit szívesen csinálunk. Az sem gond, ha "szuper-racionális" világunkban szégyenletes ilyen eretnek módon véleményt alkotni. Mégis így teszünk. Legfeljebb összetákolunk hozzá valami indoklást, a tudományos megközelítés kedvéért. Boldogság emlékeztetőnkben többször is felvetődik majd az igazság kérdése, amit hasznos lenne előre definiálnunk. Hiszen pillanatnyilag a depresszív irracionális félelmeink is teljesen hihetőnek tűnhetnek számunkra. Gondolataink kiválogatáshoz azt az elvet alkalmazhatjuk, amit a természettudomány is: csakis az a gondolat, elmélet, vagy érzés igaz, ami hasznosítható, vagy működik.



Megfigyelhetjük, hogy még a legokosabb emberekkel is előfordulhat néha az a megmosolyogtató képtelenség, hogy az érzéseik döntik el mit gondolnak valamiről. Hiába próbálják okosságnak álcázni, bizony kiderülhet, hogy még ők is megbízhatóként és elsődleges forrásként tekintenek érzéseikre. Vannak tudósok, akik nem is csinálnak ebből titkot. Miszerint a tudományos, illetve matematikai eredmények megszületéséhez is, nemegyszer egy kérdéskör, vagy probléma szépsége, megismerhetőségének és megoldhatóságának öröme és kihívása vezetett. Szerintem természetes, hogy elsősorban az öröm a vezérlő elvünk, hiszen minden ezért történik. Nézzünk csak szét. Amikor félelemből cselekszünk, akkor is örömünket féltjük. De, hogy miért ilyen fontos tényezőnk az ÖRÖM, ez az emlékeztetőnk egyik fontos kérdése lesz. Úgyhogy, ha a gondolkodó zseniknek is szabad lelkizni, akkor inkább az a furcsa, miért tűnik manapság olyan kínos felvetésnek: hogy mi is bátran fordulhatnánk tanácsért érzéseinkhez? Főleg, ha örömöt kutatunk. De legalábbis jó lenne, ha mindig sikerülne megismernünk és megkülönböztetnünk őket. Például hasznos ösztönző, vagy óvó félelmeinket, irracionális félelmeinktől. Ahelyett, hogy tehetetlenségünkben inkább ragaszkodni kezdenénk hozzájuk. Mintha gátlásaink, fóbiáink, agressziónk, vagy depressziónk személyiségünk értékes része lenne.



Valójában még problémáink felismerése is leggyakrabban az érzelmek szintjén, ellenérzéseink tudatosításával történik. Ezután kezdünk azon gondolkodni, hogyan is szüntethetnénk meg. Mindig nagyon izgalmas kérdés számunkra, hogy mit kezdhetünk azzal a "szemétséggel", ha a probléma amit legutóbb már ügyesen elkerültünk, újra és újra visszatér. Persze a rossz érzéssel együtt. Ennek legszélsőségesebb megjelenése a depresszió. Ezt már nem könnyű kikerülni sem, mert érzéseink egyenesen az élettel szemben alakulnak ki. Az a jó hír sem vigasztaló ilyenkor, hogy érzelmi intelligenciánk a depresszió esetében is megbízhatóan működik. Fenyegető érzéseink most is beigazolódnak, mert tényleg idővel egyre rosszabb lesz minden. Itt azonban nagyon könnyű elkövetnünk a következő megalkuvást és teret engedni egy romboló félelmetes gondolatnak: "A depresszióm valóban káros és kerülendő lenne, az érzéseim is megbízhatóan tiltakoznak ellene, el is kerülném ha tudnám, tehát nem velem van gond, akkor bizony az Élet a hibás!" Csakhogy, a BIZALOM és az életszeretet szinonim fogalmak. Mert hát hogyan is szerethetnénk az Életet, ha nem lehet megbízni benne? Gyermeki bizalmunk feladása egyre mélyebbre vezet a boldogtalanságba. Az előzőekben bemutatott szelekciós eljárásunkat alkalmazva az igazság kiderítésére, az Élet, vagy bármi egyéb külső körülmény hibáztatása, nem működőképes eljárás. Nem segít rajtunk, tehát nem is lehet igaz. Ilyenkor azt a megoldást alkalmazhatjuk, amit emlékeztetőnkben rendre követni fogunk, miszerint: káros szemléleteink helyett mindig keresünk valami jobbat. Ezt is gyorsan lecserélhetjük egy bizalom gerjesztőbbre. Az Élet kiismerhető törvények és szabályok szerint működik és minden megjelenési formája az életet szolgálja. A visszatérő depresszív "rendellenességek", idegrendszerünk fontos üzenete és felszólítása számunkra: a változtatásra. Vagyis azok mindig a legkiválóbb működésünk érdekében történnek.



Valamilyen titokzatos összefüggés van kedélyállapotunk és az életerőnk között. Amelynek mindenképpen érdemes a végére járnunk. A boldogtalanságunk még a betegségeknél is alaposabban csökkenti teljesítményünket, illetve szervezetünk regenerálódó képességét. Talán ezért is sorolja az orvostudomány súlyosabb esetekben a betegségek közé. Boldogtalanságban gyakran kimerült társaimat nem fogják meglepni a következő kérdések. Vajon amikor boldogságunkról gondolkodunk, nem életerőnket keressük? Van egyáltalán különbség? A félelmek valóban pótolhatatlan lehetőségeket rejtenek! De folyton életerőnk gátoltságát szemlélve, csak reménytelenségre találhatunk. Vagyis mindez tökéletesen láthatatlan maradhat számunkra. Ezért nem ártana egyfajta hátralépés. Egy olyan eltávolodott nézőpont keresése, amelyben már nem azonosulunk annyira a félelmekkel. Nem ragaszkodunk többé hozzájuk. Kihátrálásunkat a következő kijelentéssel kezdhetjük: „Semmiképpen sem azonosulok a szorongó félelemmel, depresszióval, bizonyos hogy nem tartozik hozzám, hiszen minden porcikám idegenkedik tőle!”



Következő fejezet >> Depresszió, szorongás